Pedagógusnapi versek. A legszebb köszöntők pedagógusnapra

Rózsát hoztunk
köszöntőnek,
Pedagógusnapra,
tudjuk, hogy a
tanár bácsi
örömmel fogadja.

Piros rózsa
a mi hálánk,
és köszönjük szépen,
hogy tanított
jóra-szépre
egész hosszú évben.

Gondoljon majd
szeretettel
erre az osztályra,
rózsát hoztunk,
köszöntőül
szívből szól a hála.

Köszönöm virágok,
hogy kinyíltatok.
Még szebbé tettétek
az ünnepnapot,
a tanítók napján;
mert a szó nehéz,
tudásért, jóságért,
bármit mond: kevés.
Helyettük beszéljen
szótlan szirmotok.
Köszönöm virágok,
hogy kinyíltatok.

Ma nem tanulni jöttünk.
Ma szívünk ünnepel.
A hálát, amit érzek:
miképpen mondjam el?

Szétszáll a szó a szélben,
habár mélyről fakad,
s e nyíló rózsa élte
pár nap vagy óra csak.

Emlékek kötnek össze:
szavak, számok, betűk.
Utunk, akárhová visz,
követnek mindenütt.

Emlékünk egyre több lesz,
tudásunk mind nagyobb,
Hálás szívvel köszöntünk
tanárt s ünnepnapot

Ma, amikor az egész ország
hálás szívvel néz ide,
szeretetet, köszönetet
ver mindnyájuk kis szive.

Azt a sok jót, amit kaptunk
meghálálni mint lehet?
Kérdezgettem a virágot,
kérdeztem a levelet.

Nem feleltek, de a virág
felém intett vidáman,
amit a szó el nem mondhat,
itt van egy szál virágban.

Érzés, tudás tiszta méze
gyűlt a szívbe, gyűlt az észbe;
betűk hordták: ők a mi
lelkünk aranyméhei.
Züm-züm, rétet, virágot,
bejárták a nagyvilágot,
s ma mint hála, mint kiáltás
csordul szívünkből az áldás:
„Éljen tanító bácsi!”

(tanítóimra emlékezve)

Angyal-ének szól ma földön, égen,
égi kürt szól, angyalhad dalol.
Ráfelel a szívem hangja, szépen,
és halkan könnyes háladalt dobol.

Visszatér a régi énekóra,
és kisdiák vagyok ma újra én…
Tanítóim kedves, derűs hangja
álmaimban megszólít ma még.

Rám köszön sok verssor, édes emlék,
éjszakai színes álmodás:
verset mondok újra, kisgyerekként,
s hogy el ne vétsem, tanítóm vigyáz.

Álmomat a hajnal űzi messze,
de fényvirágot érlel minden éj…
Imádkozom értük reggel, este:
áldjon minden tanítót az ég!

Még emlékszem…

Még emlékszem a tanítómra
s mikor belépett az osztályba,
a sok megszeppent kisdiák
milyen izgatottan várta.

Még emlékszem az arcára,
a kedves mosolyára…
arra, ahogy rám nevetett,
és vigasztalt ha kellett.

Még emlékszem arra, mikor
letörölte könnyeimet,
– Nincsen semmi baj! – mondta,
megcirókálta fejemet.

Még emlékszem arra, ahogy
bátorított és biztatott!
– Meg tudod csinálni! -súgta
fejemre barackot nyomott.

Még emlékszem arra, mikor
szájtátva ittuk minden szavát,
ő lelkesen mesélt nekünk
és együtt nevetett velünk.

Te emlékszel még a régi tanítódra,
ki egykoron a kezedet fogta?

Mondd!
Emlékszel a régi tanítódra?
Ki egykor a kezedet fogta?
Ki tanított a szépre, jóra?
Ki tarisznyádba az útravalót rakta?

Ki megtanított a betűvetésre,
a számok rejtelmére,
az olvasás szépségére,
a természet megbecsülésére?

Gondolsz-e még rá?

A tőle kapott kincseket
kivel osztod meg?
Gyermekednek átadod
a megismert titkokat?

Ne feledd, a tőle kapott intelmeket,
s ha meglátod, mikor feléd közeleg
soha ne fordítsd el a fejedet!

Még csak tegnap volt talán,
mikor mellém álltál,
megfogtad a kezemet,
mely félősen remegett.

Átvezettél szeretettel
a betűbuktatókon.
Simogattál, vigasztaltál,
ha könnyem kicsordult.

Megmutattad, hogy a matek
nem a szörnyek-szörnye.
Számjáték csak az egész,
nem kell félni tőle.

S az írás, az olvasás
nemcsak ákom-bákom,
sorba szedett szép betűk
a könyvön, s az irkámon.

Tanítottál szeretettel,
sok-sok szépre, jóra.
Vidáman és érdekesen,
hogy elröppent az óra.

Még csak tegnap volt talán,
mikor mellém álltál.
Megfogtad a kezemet,
mely félősen remegett

“Tanító néni! Tanító néni!”
Úgy nyújtjuk fel folyton az ujjunk,
mintha sok kérdezni és kérni valónkkal,
bőrünkből is ki kéne bújnunk!

“Tanító néni! Tanító néni!”
S ő válaszol, kisegít mindig,
s mint tündér a vándort, kinccsel: utunkra
tudás kincsével indít.

S bármerre járunk, bárhova visz majd
az életünk kanyargós útja,
akárcsak a padból felnyújtott ujjal,
jelentkezünk újra meg újra:

“Tanító néni! Tanító néni!”
és kicsordul meghatott könnyünk:
“Sohase feledjük tanító nénit!
Jóságát örökre köszönjük!”

Egy csokor rózsával köszöntelek téged,
hogy erről a napról legyen szép emléked.
Mert e kis csokornak minden egyes szála
egy-egy elsuhanó esztendő virága.

Az első rózsával azt kívánom néked,
éltessen az Isten nagyon soká téged.
A második virág a szeretet szava,
mert te voltál mindig a szeretet maga.

A jóság virága a harmadik rózsa.
Sok kedves gyermeked beszélhetne róla;
kiket féltő gonddal vigyáztál, neveltél,
kiket jó szíveddel oly nagyon szerettél.

Utolsónak marad szívemben a hála,
az én köszönetem legszebbik virága.
Kis csokorba kötve átadom most néked,
fogadd szeretettel, legyen ez emléked!

Ő tanított betűt írni,
megfogta a kezemet.
Így biztatott: nehogy feladd!
Ügyes vagy, ez megy neked.

Mosolyával simogatott,
dicsért kedves szóval.
Ha valami rosszat tettünk,
elég volt egy sóhaj.

Ha az utcán átsétáltunk,
kézen fogva vezetett,
ha valamit megkérdeztünk,
máris jött a felelet.

Mesét mondott, dalolt nékünk,
kedves, csengő hangon.
Víg dalait azóta is,
ma is szinte hallom.

E kis virág elmond mindent,
amit én csak érzek.
Az elrepült, dolgos évet
így köszönöm én meg.

Amikor az első napon iskolába léptem,
öltözködni, cipőt fűzni Ő segített nékem.
Ő tanított betűt írni, s elolvasni őket.
Elültettünk néhány magot, s lestük, amint nőnek.
Így nőttünk fel mi is szépen, mint kicsinyke hajtás,
s így lett a sok idegenből jó barát, és pajtás.
Napról-napra táplált minket mosollyal, tudással.
Megtanított arra is, hogy törődjünk egymással.
Lerakta az alapokat, erős legyen várunk.
Építgessük egyre följebb, s a tudásra vágyjunk.
Hisz az élet viharában az a vár áll legtovább,
amelyiknek jó stabilra építették alapját.
Megtanultuk, amit tudunk, az sohasem vész el.
A sok tudás, legyen fontos, ne érd be kevéssel!
Bölcs szavai elkísérnek, bármerre is járunk.
Szeretettel köszöntünk (búcsúzunk) most tanítónk, tanárunk.

Tárt kapukkal várt a suli,
s úgy emlékszem, meglehet,
érkezésünk örömére
néhány aprót csengetett.

Tudjuk, ez a tudás vára,
s mi vagyunk a hercegek,
meg a hercegkisasszonyok,
ám a dolgunk rengeteg;

napról napra idejárunk,
izgatottan érkezünk…
ha tudnátok, mennyi tudást
cipel mindig két kezünk!

Ámde vannak jó tündérek,
akik várnak – így szokás.
Tanítónak hívja őket
tudod, minden iskolás.

Ők tömik a kobakunkat
– van itt tudás temérdek –
és ha néha arra kérnek,
leírjuk az egészet.

Osztunk, szorzunk, s pihenésképp
olvasunk egy szép mesét,
a környezet és a matek
pedig jól megy réges-rég.

Tanítóink fáradoztak
egész évben eleget,
míg tudással töltögették
szorgosan a fejeket.

Köszönjük, hogy féltő gonddal
egyengették léptünket,
kívánjuk, hogy legyen boldog
számukra e szép ünnep!

A-tól ZS-ig megismertünk minden betűt mára.
Számokat is tudunk írni füzetbe, táblára.

Képeskönyvből már egyedül olvassuk a verset.
Azt is tudjuk, ez nem minden ez még csak a kezdet.

Vágyunk mindig új tudásra, jönnek a miértek.
Tanítasz és szeretsz minket, tudjuk, hogy megérted.

Fáradoztál sokat értünk, volt öröm, és bánat.
Hálás szívvel nyújtjuk Neked most e virágszálat.

Elsuttogja e kis virág hajladozva Néked,
Köszönjük a sok új tudást, ezt a vidám évet.

Ünneplőben van ma az osztály:
a tanterem, a gyerekek.
Jókedvű fák játékos lombja
az ablakokba integet.

A lárma, a zaj elhal lassan,
pisszenés sincs, oly nagy a csend.
Oly nagy a csend és oly szokatlan,
mintha nem lenne senki bent.

Egyszerre csak nyílik az ajtó,
tanítónk arca felderül.
Tarka, mosolygós csokrok várják
szótlan, meleg üdvözletül.

Karmester nélkül zeng az ének.
Sok gyermekhang szárnyra kap.
Madárdal kíséri a kertből…
Igazi ünnep ez a nap!

Tanító nénik!
Tanító bácsik!
Egy kisdiák
áll előttetek.

Kisdiák a sok százból,
ezerből-
Jóságotokat
hadd köszönje meg!
Hadd köszönjem
azt az igaz kincset,
amelyet ti
adtatok nekünk.
S amely bűvös
erejével annyi
új titokra
nyitotta szemünk.
Neonfénynél is
szebben világít
a tudás, mit
kaptunk tőletek.
Szeretetünk
sugárzik felétek.
Ragyogja be
Szép ünnepetek!

Írni tanítottál.
Bizony, nem ment könnyen.
Írás közben néha
hullott is a könnyem.

Odaültél mellém,
vezetted a kezem,
s egyszerre a betűk
elindultak velem.

Be sokszor biztattál:
A betűk barátok!
Velük barangoljuk
be a nagyvilágot.

A könyvek visznek el,
mintha szárnyuk lenne,
űrutazásokra,
erdőrengetegbe.

Kistestvéreinknek,
amikor csak kérnek,
mi olvasunk fel már
verseket, meséket.

Jó szóval, tanáccsal
te álltál mögöttünk.
Ünnepeden engedd,
hogy ezt megköszönjük.

Mi már tőled sokat kaptunk,
de tőlünk te keveset.
Az arcodból, a hangodból
sugárzik a szeretet.

Fogadd tőlünk ezt a csokrot,
mit kötött a szeretet!
Hála, hála mindig hála
jó tanítónk teneked.

Érzés, tudás tiszta méze gyűlt a szívbe, gyűlt az észbe.
Betűk hordták: ők a mi lelkünk aranyméhei.
Züm-züm, rétet, virágot, bejárták a nagyvilágot,
s ma mint hála, mint kiáltás csordul szívünkből az áldás:
“Éljen tanító bácsi!”

Távolból elnézzük a kékellő erdőt,
enyhe szélfuvallat hajt egy bárányfelhőt.
Napot nem takarja aranyló sugara,
szórja szerte fényét pedagógus napra.

Mezei virágok pompáznak a fényben,
vibrál a délibáb néma rezdülésben.
Hajladozó fűzfa ad nyugtató árnyat,
sok kis iskolásnak, kik most erre járnak.

Vadvirágot szednek, csokorba kötik azt,
dallal köszöntik ők, a késői tavaszt.
Majd viruló arccal, remegő kezekkel,
tanároknak adják, hálás szeretettel.

Aki írni s olvasni megtanított,
aki ha hibáztam, kijavított,
arra ma is szívesen gondolok.

Aki ha botlottam, kezet nyújtott,
s aki a bajból is kihúzott,
arra oly sokszor visszagondolok.

Aki ha féltem, mindig nyugtatott,
aki ha duzzogtam, féltőn csitított,
arra mindig melegen gondolok.

Aki tudással vértezett,
aki még szürkén is észrevett,
arra jó szívvel gondolok.

Akire emberként felnézhettem,
és aki mindig példa volt nekem,
arra ma büszkén gondolok.

Aki helytállni megtanított,
aki ha csüggedtem, hittel biztatott,
arra naponta sokszor gondolok.

Aki az órán nem csak oktatott,
s aki belőlem embert faragott,
arra végtelen hálával gondolok.

Reggel kérdezte anyácskám,
mit álmodtál kicsi lánykám?
Sírtál, féltél,
mosolyogtál, felnevettél. 

– Azt álmodtam, úsztam mélyen,
tenger alatt sötétben,
sírtam, féltem,
s lámpa gyúlt a sötét éjben. 

Álmodtam, barlangban jártam,
jaj sötétben botorkáltam,
sírtam féltem,
s lámpa gyúlt a sötétségben.

Magda néni jó kezében
fény gyúlt ki a sötét éjben,
s minden szép lett,
amerre a lámpa fénylett: 

tengerfenék csupa csillag,
liliomok, szegfűk nyíltak,
lámpafényben
gyémánthalak úsztak szépen. 

Kézen fogott Magda néni:
– a barlangban sem kell félni,
mert a lámpa
mindig felgyúl a homályba. 

Kézen fogott, és megmutatta,
hogy milyen szép a mi világunk.
Az ő szemével kezdtünk nézni,
s ma már a magunkéval látunk. 

Látjuk hazánkat, életünket,
s hogy mit tud tenni egy-egy ember –
de e tengernyi tarka képet
ő töltötte meg értelemmel. 

Ezt megköszönni gyűltünk össze,
s amit mondunk, nem üres szólam,
a szívünk tiszta muzsikája
csendül e néhány, meleg szóban: 
amit tudunk, amihez értünk,
az út, amelyen visz a léptünk,
hogy eljussunk egy messzi célig,
mind róla vall ma, őt dicsérik
hálás szavaink neki szólnak,
aki vezetőnk, példaképünk
s jó barátunk: a tanítónknak!

Van biz ott a sok rosz között,
Van jó tanító is;
Volt nekem sok rosz tanítóm,
Volt nekem egy jó is.

Meg is maradt a fejemben,
Úgy emlékszem rája,
Mintha vén kopasz fejével
Most is itten járna.

Kopasz volt az istenadta,
Nem tehetek róla;
Vén legény volt, ifjusága
Régen elvirúla.

Elhervadtak virágai,
Egy maradt meg épen,
Egy nagy bazsarózsa nyílott
Az orra hegyében.  

Talán minden reggel ujra
Kivirult az orra,
De nem csoda, mert gondosan
Táplálgatta, borral.

Már hiába, ha ez olyan
Különös plánta volt,
Hogy nem szivelt egyebet, mint
Pincei harmatot.  

Ez alatt az orr alatt egy
Nagy bajúsz ácsorga,
Egyik rúdja égbe készült,
Másik le a porba.

A bajúsz alatt szája volt,
Szájában pipája,
Lapátnak is beillett vón
Köpcös szopókája.

Zrínyijét még valamikor
Árpád idejében
Készítették, semmi szín sem
Volt már a szinében.

Gombok voltak akkorák rajt,
Mint egy-egy pogány fej,
Használták is tán a török
Hadba buzogány helytt. 

Mindenféle zsinorral úgy
Ki volt kanyargatva,
Hogy a mennydörgős mennykő is
Eltévedett rajta.

A szabó jó szűkecskére
Szabta a nadrágot,
De azért egy kicsit mégis
Pőtyögősen állott. –

Hosszan bajlódtam tán vele,
De megérdemelte,
Mert szörnyen jó ember volt az
Istenteremtette.

Olyan jó tanító volt ő,
Amilyen csak kellett,
Esztendőn át asztal alatt
Hevertek a könyvek.

Ha leckémből fél betűt sem
Tudtam felmondáskor,
Azzal vigasztalt, hogy sebaj,
Megtanulom máskor.

Ki is mutattam iránta
Jószivűségemet,
Vittem neki ajándékot,
Mikor csak lehetett.  

Lelopkodtam sonkát, kolbászt
Saját kéményébül,
Ez volt ajándékom, s ő még
Meg is hítt vendégül.

Pest, 1848. január